Magyar Péterék svájci bicska kérdőívet csináltak, csak éppen arra nem jó, amire szánták

Egy országos lefedettségű adatbázist szerettek volna, benne névvel, címmel és telefonszámmal, hogy pl. ki akar háborúzni Ukrajnáért és ki nem.

„A globalizmus az önző, a nacionalista az erkölcsös választás” – állítja Jael Tamir Why Nationalism című könyvében.
Eredendően rossz-e a nacionalizmus? Meg kell-e válnunk tőle a 21. században? Jael Tamir izraeli politikatudós szerint nem. Könyvében első pillantásra szokatlan politikai pozícióból, liberális hátterű szociáldemokrataként, volt munkapárti miniszterként érvel a nemzetállam védelmében. Az utóbbi évtizedekben méltánytalanul befeketített ideológia szerinte továbbra is az egyik legproduktívabb politikai erő. Érvelése letisztult: a modern, demokratikus államot a nacionalizmus szülte, amelyből a jóléti rendszer is kibontakozhatott. A nacionalizmus változtatta a liberalizmus szülte államokat hazává, vagyis nemhogy nem ellensége, hanem előfeltétele a demokráciának. Az önkormányzás, a képviseleten alapuló adózás, a szociális ellátórendszer, az emberi méltóságot adó közösségi szolidaritás mindmáig egyedül a nemzetállami keretekben képes működni. A következetesen társadalmi osztályokban gondolkodó Tamirt pedig elsősorban szociális érzékenysége fordítja a nemzeti gondolat felé: „a nacionalizmus nem a gazemberek végső búvóhelye, hanem a szükségben lévők utolsó reménye”.
A globalizmus és neoliberalizmus mégis igyekszik szélsőségesnek és észszerűtlennek beállítani a nacionalizmust. A liberális demokrácia a második világháborút követően elbízta magát, a kommunizmus bukása után egyenesen globális győzelmét hirdette meg minden más ideológia felett; elkezdte lebontani a határokat, kizárólag a gazdasági növekedésre fókuszált, és elfeledkezett az államépítés felelősségéről. A globalizmus az állam egyik eszközéből a riválisává lépett elő. Kiderült azonban, hogy a szivárványkoalíció és a láthatatlan kéz nem elég a társadalmi stabilitáshoz és szolidaritáshoz. „A liberalizmus magány” – szögezi le a szerző könyvében.
A kulturális, vallási, etnikai hagyatékától megszabadulni igyekvő neoliberális államban a fehér középosztály identitásválságba került, és gazdaságilag is elkezdett leszakadni. Így párhuzamos társadalmak jöttek létre: a tömegeké, illetve a tőlük elidegenedett eliteké. Az osztályellentétek már-már kasztrendszerré merevedtek. A sokszínűség máza mögött a társadalmak széttöredeztek. Tamir kiemeli: a diverzitás sosem cél volt, hanem társadalmi kompromisszum. „Vagy összetartó, vagy nyitott egy társadalom
– a kettő együtt nem megy” – állítja. Tehát illúzió, hogy a multikulturalizmus toleranciát szül: multietnikus demokráciát nem találunk a történelemben, csak multietnikus (gyarmat)birodalmakat és monarchiákat.